Fánk

Fakanállal jól kidolgozzuk, aztán lábassal letakarva 35-40 percig pihentetjük, míg jól megkel. Ekkor lisztes deszkán hüvelykujj-vastagságúra nyújtjuk, fánkszaggatóval kiszaggatjuk, takaró alatt újra kelni hagyjuk, míg kb. még egyszer olyan vastagra dagad, majd erősen forrásban levő, de nem füstölgő zsírban kisütjük.

A szalagos fánk az első szabadban elköltött ebédekhez járt, az első zsenge borsóból készült levesekhez. A meggyfa alatt, a csodás és üde május végi hétvégéken, amikor még friss a zöld, és nem kínzó a napsütés.
Amit Magyar Elek is leír Az ínyesmester szakácskönyvében. Hogy a fánk tésztája egyetlen dolgot nem visel el: a hideget. És ezt nem úgy kell érteni, hogy a februári hőmérsékletet, hanem úgy, hogy 2-3 fokos hőmérsékletváltozásra is igen érzékenyen reagál. Kisütve is.

„Ha netalán hűvös előszobán kell keresztülhozni, ajánlatos letakarni fehér damasztkendővel, mivelhogy ez a finom tésztaféleség egyáltalán nem áll jó lábon a hideggel. Akkor sem, amikor már megsült, akkor sem, amikor még nyers. Már a lisztjét is melengetni kell, a kovászát is óvni a hidegtől, s mikor kiszaggatjuk, újra csak melegen kell tartani, hogy valamiképpen meg ne fázzék. ”
Szóval, ha fánkot akarunk sütni, akkor a liszt legyen szobahőmérsékletű, a szoba meleg, és amíg készül az édesség, se ki, se be. Nincs ajtónyitogatás, nem megy ki a kutya, főleg nem jön be, és egyébként is, legjobb ezt az egészet egyedül csinálni, titokban. Persze úgy meg nem lehet, mert enni frissen kell, még langymelegen.
Ha mögfázik a tészta, cseszhetjük.

Ha sikerül és megkel, ne örüljünk túl korán, még egy dologgal el tudjuk rontani: ha elkezdjük a nyújtófával szétnyomkodni. Olyan lágy, olyan hihetetlenül finom a fánk tésztája, hogy elegendő, ha a kezünkkel lágyan szétsimítjuk.

Ha kiszaggattuk, és már úgy kel, akkor se bízzuk el magunkat, még mindig nem biztos, hogy eszünk is a fánkból. Ugyanis könnyen megég. Ez azt jelenti, hogy kívül égett, belül nyers marad. A zsiradék hőmérsékletének tö-ké-le-tes-nek kell lennie, és hogy ez hány fokot jelent, ezt mindenki a saját bőrén-kárán tanulja meg. Nem véletlenül írtam zsiradékot. Van ugyanis egy konyhai alapvetésem. Egyszerű, elárulom:

vannak kaják, amik csak disznózsírral jók. Ezek egyike a szalagos fánk.

Ha a zsír hőmérséklete megfelelő, a fánk egyáltalán nem szívja meg magát zsírral – és nem, nem a rum miatt nem fogja megszívni magát – hanem könnyű marad. Arra is figyelni kell, hogy ne tegyünk a bő (jó három-négy ujjnyi) zsírba egyszerre sok fánkot, egyrészt a tészta lehűti, másrészt a fánkoknak úszniuk kell a zsírban.

A fánkot először fedő alatt kell sütni. Egyszerre keveset. A megfordított fánkokat fedő nélkül sütjük tovább. Így lesz szalagos, azaz így lesz rajta „rantfli”. A kisült fánkokat rögtön szolgáljuk fel, aztán kezdjük el sütni az újabb adagot.
„Szívesen koncedálom, hogy a fánkot legjobb volna csak úgy puszta kézzel tépni széjjel, és úgy rakni a szájunkba. De mivel már nagy idő telt el Mátyás király óta, aki az utolsó híresség volt az ujjukkal evő emberek között, maradjanak mégiscsak az evőeszközök mellett. A kis villával igen jól fel lehet darabolni a fánkot, ha pedig ez valakinek nem sikerülne, az használja a kését is, a fokával, mivelhogy itt szakításra van szükség, nem vágásra.”