Hozzávalók (a mennyiségek persze oszthatók):
3 kg meggy
3 zacskó dr. Oetker Dzsemfix Szuper 3:1
1 kg 20 dkg kristálycukor
1-1,5 dl vörösbor
1 púpozott teáskanál őrölt fahéj
1 púpozott teáskanál őrölt szegfűszeg
A meggyet, a cukort és a dzsemfixet lábasba tesszük, és egy fakanállal elkeverjük. A tűzhelyre tesszük, és addig melegítjük, míg jól keverhetővé válik, de még nem lesz tűzforró. Ekkor félrehúzzuk, és merülő mixerrel rövid időre kezelésbe vesszük. Fontos: véletlenül sem kell péppé mixelni a meggyet, inkább csak kicsit törjük össze: az a lényeg, hogy maradjon sok szem egészben-félben. Ezután visszatesszük főni, kevergetjük, forrás után 3 percig főzzük, kb. a második perc végén beletesszük a bort és a fűszereket.
Leszedjük a tetején keletkező habot, és tökéletesen tiszta üvegekbe töltjük. Az üvegeket azonnal a tetejükre fordítjuk, és így fejjel lefelé hagyjuk kb. 5 percig – ezalatt a forró lekvár teljesen csírátlanítja a fémtetőt.
Ezután egy kosárba pokrócot teszünk, erre tesszük az üvegeket egymás mellé, és két másik pokróccal gondosan betakarjuk az üvegeket. Teljes kihűlésig így hagyjuk, aztán felcímkézzük és a polcra sorakoztatjuk az üvegeket.
A lekvárfőzés valamiféle kollektív kulturális gén lehet, ami anyáról lányára száll sok-sok generáció óta. Legalábbis mással nem tudom magyarázni, hogy noha minden nyár elején úgy gondolom, nem fogok befőzni semmit, mert még van a tavalyiakból is, mégis, amikor anyukám szól, hogy a meggyfájuk csak úgy roskadozik a temérdek gyümölcs alatt, fénysebességgel teszem meg a legközelebbi boltig az utat, aztán sok csomag cukorral és egyéb segédtermékekkel megrakodva térek haza, szememben a semmivel össze nem téveszthető lekvárfőzési fénnyel.
Nahát a sok fogadkozás ellenére sem volt ez idén máshogy. Anyu szólt, a meggyfa roskadozott, boltba el, és hamarosan ott álltam a tűzhely mellett, azzal az végtelenül ismerős érzéssel, amit az okoz, hogy éppen ugyanígy álltam tavaly és tavalyelőtt is ugyanott, és még éjfélkor is lekvárt töltögettem (igaz, erősen fogyatkozó lelkesedéssel) a pulton sorakozó üvegekbe.
Persze megint nem hittem el, hogy az a sok-sok üveg tele lesz, de mégiscsak így lett, és ezen pont úgy meglepődtem, mint tavaly. És azért mondom, hogy a lekvárfőzési gén tehet mindenről, mert amúgy józan ésszel nem tennék el ennyi meggylekvárt. A kicsik ugyanis ilyet még a rajzfilmnézési transz alatt sem lennének hajlandók megkóstolni, és én magam sem vagyok az a nagybetűs lekvárfanatikus. Viszont Ő annál inkább szereti, ennél ütősebb érv pedig nincs...és itt megint csak a nagymamájáról kell mesélnem valamit, akiről a császármorzsás sztori óta tudom, magasra tette a mércét mindenben.
A nagymama Budapest kellős közepén lakott, az Almássy téren, de volt neki egy vidéki házikója szép nagy telekkel az ország északkeleti részén. Amint elérkezett az elfogadhatóan meleg idő április-május környékén, apósom felpakolta a nagymamát, és elvitte a hegyek közé, a kis házba, és onnan csak ősszel hozta haza. Persze nem mintha apósom ilyen szívtelen pasas lenne, hogy fél évre elpaterolja a közelből az anyósát, nem, a nagymama saját akaratából akart menni, hiszen nyilván ezerszer jobb volt ott, abban a csendes kis távoli faluban, mint a forró és zajos Almássy téren.
A kis ház körül csodaszép gyümölcsfák nőttek, és a nagymama sosem hagyta veszni a termést. Megszámlálhatatlanul sok üveget töltött meg különféle lekvárokkal, befőttekkel, szörpökkel, amelyeket az egész család imádott. És ezért minden egyes ősszel, amikor a nagymama úgy döntött, hogy visszaköltözik a városba, apósom elment a messzi kis faluba, és felpakolta.
Na nem a nagymamát, az üvegeket. Mert a nagymama joggal pályázhatott volna egy Guiness-rekorderi címre az „egy nyáron legtöbbet eltevő háziasszony” kategóriában, és apósom néha háromszor is fordult a lekvárokkal-befőttekel telepakolt autóval, mire a nagymamát is hazahozhatta végre az Almássy térre.
És ez így ment minden évben, amíg csak a nagymamát el nem érte az időskori gyengeség.
Ebből is látszik, Ő úgy szocializálódott, hogy házi lekvár mindig ipari mennyiségben volt a kamrapolcon, és ezért sosem akad fenn az én lekváros üvegeim számán. Ehelyett most is kóstolt, nyalakodott, kiflit kent, és aztán megint láttam a szemében azt az elégedettséget, amiért minden évben nekiállok a lekvárfőzésnek. Mert azt hiszem, gén ide vagy oda, a lényeg mégis az, hogy Neki eszébe jussanak a nagymama lekvárjai, és azt érezhesse, a fontos dolgok lényegében nem változnak – és ehhez az is hozzá tartozik, hogy a mi kamrapolcunkon is ott sorakoznak a lekvárok.
A hagyományos, „sima” meggylekvár mellett most is szerettem volna készíteni valami különlegesebbet is. De mivel a csokis meggylekvárt már tavaly kipróbáltam, most arra gondoltam, fűszeres meggylekvárt készítek. Utólag csak dicsérni tudom magam az ötletért, mert fantasztikusan finom lett – kissé forralt boros ízvilágával azonnal a kedvencünkké vált.
A vízben a cukrot felforralom bele rakom a citromsavat és a Nátrium benzonátot. Ezután a bodza virágokat is belerakom megvárom még rottyan egyet és hagyom benne kihülni. Amikor kih...
Elkészítési idő: 2x fél óraA cukkinit felkockázzuk és annyi vízzel tesszük főni, hogy ne lepje el teljesen, lefedve főzzük, hamar meg van. Én botmixerrel pürésítettem. Beletettem az almát és főztem vele egy...
Elkészítési idő:A hagymát az áfonyával/ mazsolával, cukorral, kevés sóval és a fűszerekkel elkeverjük, majd félórát pihenni hagyjuk. Ezután a borral és ecettel leöntjük, felforraljuk, majd a lángo...
Elkészítési idő:az üveg tetejére 1.5 deci rumot öntünk és az üvegeket kistányérral lefedve napra tesszük.....amikor a cukor teljesen felolvadt lekötjük..
Elkészítési idő: